Testvérbéke

 

A zsidó szokások talán egyik legszebbike, gyönyörű, és megható szokás, hogy a péntek esti Sábeszi étkezés kezdetén a szülők megáldják gyermekeiket.

Ez a szülők és a gyermekek közötti spirituális kapcsolat egy örökké tartó pillanata.

A péntek esti áldáson kívül sok szülő mondja el ezt az áldást különleges alkalmakkor, például brisz, névadás, bár micvó vagy bat micván, illetve esküvőn.

A gyerek életének bármelyik fontos eseményén, az iskolába menetel első pillanatától kezdve a születésnapokon át, a gimnáziumba menetelig vagy érettségi előtt, számtalan eseményt ki lehet emelni ezzel az áldással. Ilyenkor a gyermek fülébe súgnak valami személyeset, különlegeset, esetleg megdicsérve valamilyen teljesítményét.

Számomra, aki nagyon sokszor részesülhetett ebben az áldásban, amikor Édesapám a fejemre teszi a kezeit, – ilyenkor kapok egy ölelést, és a homlokomra egy puszit is –  egy szeretettel és mély jelentéssel teli pillanat, különösen, ha megértjük, hogy mi is áll a hagyomány mögött.

Néha elgondolkodom, vajon melyikünk élvezi jobban, én, aki kapom, vagy apukám, aki adja. De ez lényegtelen is, mert a világért ki nem hagynám.

Ez is egy kapocs, ami összeköt minket, mint családot, és mindannyiunkat a zsidóságunkkal.

A szülői áldás szavai a papi áldásból származnak, és a bevezetés attól függően változik, hogy a megáldott gyerek fiú vagy lány.

A lányok a következő áldást kapják: „Tegyen az Örökkévaló olyanná, mint Sára, Rebeka, Ráchel és Lea!”. A fiúk áldása: „Tegyen az Örökkévaló olyanná, mint Efráim és Menáse!”.

Sára, Rebeka, Ráhel és Lea… a zsidó nép ősanyjai. Mindegyikük olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amelyek alapvető szerepet játszottak a zsidóság jövőjében. Volt valami közös bennük, valami, amit a zsidó nők minden időkben igyekeztek utánozni.

Mindegyikük felismerte, hogy milyen fontos, hogy lehetővé tegyék mások számára, hogy egyénenként és a zsidó nép tagjaként megvalósíthassák önmagukat. A Tóra számtalan olyan nőről beszél, akik különleges képességeikkel, másokat inspirálnak. Ősanyáink nagyszerű, igaz nők voltak, akikre mai szóval azt mondanánk, hogy rossz családi környezeti hatásoknak kitéve nőttek fel.

Ennek egyik példája a nővérek, Ráhel és Lea története. Jákob, akinek sorsa az volt, hogy a zsidó nép egyik ősatyja legyen, beleszeretett Ráhelbe, és megkérte annak apjától, Lábántól a kezét. Lábán megígérte, de az utolsó pillanatban mégis úgy döntött, hogy helyette Lea lesz az, akit hozzáad Jákobhoz.

Ráhel reagálhatott volna féltékenységgel, ehelyett azonban segített Leának, mert felismerte, hogy ez kell ahhoz, hogy ő is beteljesítve  életcélját, a zsidó nép egyik ősanyja legyen.

Ugyanakkor Ráhel önfeláldozásában is tudta, hogy lehetőséget adva Leának, a saját önnön beteljesülését is segíti. Hiszen amikor másoknak adunk, segítve őket a megvalósulásukban, azzal egyidőben saját szükségleteinket, és a saját vágyainkat is kielégítjük.

Így amikor a szülők megáldják lányaikat, arra kérik a Teremtőt, hogy ruházza fel őket az ősanyák tulajdonságaival.

Mi történt azonban az ősatyáinkkal, Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal?

Miért Efráim és Menáse lettek ennek a hagyománynak a továbbadására kiválasztva?

Valóban furcsának tűnik, hogy a fiúkra vonatkozó áldás Efráimot és Menásét emeli ki az ősatyák helyett, vagy bármely más nagy bibliai személy helyett.

Jákobnak, a zsidó nép egyik ősatyjának 12 fia volt, belőlük lettek Izrael 12 törzsének vezetői. A legfiatalabb József, akinek két fia volt, Efráim és Menáse.

Közvetlenül halála előtt Jákob egy utolsó áldásra hívta magához fiait. Józsefnek jutalmául, – aki a száműzetés ideje alatt végig igaz maradt -, Jákob magához hívatta József két fiát, Efráimot és Menásét, és különleges áldást adott nekik:

Jákob a testvéreket megáldva, ezt mondta: „Az elkövetkező időben Izrael (a zsidó nép) áldásként fog használni benneteket. Azt fogják mondani: Isten tegyen titeket olyanokká, mint Efráim és Menáse”.

Jákob áldása gyakorlatilag az volt, hogy attól a naptól kezdve áldássá, példaképekké váltak minden zsidó gyermek számára.

Efráim és Menáse voltak az első testvérek őseink közül, akik nem harcoltak egymással, rivalizálás nélkül éltek. Előttük ott volt Ábrahám két fia Izsák és Ismael, akik összeférhetetlenek voltak és az ő egyet nem értésük mindmáig az alapja az arab­-izraeli konfliktusnak. Ezek után jött Jákob és Ézsau, ahol Ézsau újra és újra meg akarta ölni Jákobot.

A következő generációban jöttek József testvérei, akik eladták őt rabszolgának, így ezek mind-mind konfliktusokkal teli kapcsolatok voltak.

Efráimnál és Menásénál végre megtörik ez a rossz folyamat.

Ez a magyarázata annak is, hogy Jákob szándékosan cseréli fel kezeit, és először a fiatalabb Efráimot áldja meg az idősebb Menáse előtt. Jákob ezzel azt hangsúlyozta, hogy ezek között a testvérek közt nincs rivalizálás.

A zsidók első generációja Izrael földjén nevelkedett. A Talmud szerint a Szentföld a legjobb környezet, ahol „még a levegő is bölccsé tesz„.

Azonban az éhínség miatt Jákob és a családja Egyiptomba költözött, így a 12 fiú és azok családjai közül csak Efráim és Menáse nőttek fel Izrael földjén kívül.

A túlerőben lévő egyiptomiak és azok isteneik által körülvéve, negatív hatások sokaságának kitéve, a testvérek megőrizték identitásukat, rendíthetetlenek maradtak zsidóságuk iránti elkötelezettségükben.

Sajnos ma sem mindig adott, hogy a gyerekeket ne érjék negatív környezeti hatások, ezért is mondja az áldás, hogy legyenek olyanok, mint azok, akiket nem kísértett meg környezetük.

A testvérek erős jellemükkel és viselkedésükkel megőrizték számunkra a követendő zsidó értékeket, és egyben a gyereknevelés mércéjévé is váltak.

A szülők azzal a gondolattal áldják meg gyermekeiket, hogy legyenek olyanok, mint Efráim és Menáse, törekedve arra, hogy a testvérek közötti béke és harmónia örökségét adják tovább.

Dávid király szavai csengnek vissza: „Íme, mi jó és mi kedves, hogy testvérek együtt laknak!”

A zsidóságunkhoz való kötődés, még akkor is, ha ez néha lemondással és küzdelemmel jár, olyan örökség, és nem utolsó sorban kötelezettség, amit át kell adni a gyermekeknek.

Nem kizárólag Efráim és Menáse idején volt nagy a kihívás, de ma is az, hiszen mindig ott lebeg a kérdés, hogy a zsidóság fenn tud­ e maradni a mai diaszpóra körülményei között.

Nem lehet kétséges, hogy azok a lányok és fiúk, akiket szüleik részesítenek az áldásban, szép emlékekkel, a zsidósághoz kötődve fognak felnőni, ami egyben az önbecsülésüket is erősíti.

Ez az áldás egyben a zsidó szülő különleges pillanata gyermekével, remélem, hogy minél többen folytatják, vagy kezdik el már ma este ezt a többezer éves csodálatos szokást, erősítve gyermekeikben a megszakíthatatlan kapcsolatot zsidóságukkal.