Magyarországon tagadhatatlan a két világháború közötti antiszemitizmus bénító mértéke. Az antiszemita hangok már nem csak a kávéházban vagy az utcán voltak prominensek, hanem a titkos társaságok behálózták a közigazgatást, az igazságszolgáltatást, a rendőrséget és a hadsereget. Elérték a politika legfelsőbb szintjeit is. De mégis hogyan jutottunk el oda, hogy zsidóellenes szervezetek teret kapjanak a társadalom döntéshozó szervében is?

Az 1918-1919-es forradalmak – valamint az 1848-as és 1883-as – után ismét antiszemita érzések léptek színre; a magyar zsidókat hibáztatták a sikertelen forradalmakért. Ellenben már az őszirózsás forradalom idején több helyen antiszemita pogromok törtek ki. Gyöngyösön például a forradalom győzelmét is zsidóellenes zavargásokkal ünnepelték: egy részeg huszáralakulat a helyi lakossággal együtt kifosztotta a zsidó boltokat és több járókelőt összevert.

A forradalomban részt vett, magas pozíciót elfoglaló zsidó emberek miatt kollektív büntetésként rótták ki ezeket a zsidóellenes atrocitásokat, mint például az egyetemeken történő rituális zsidó verést, “zsidó” boltok és áruházak fosztogatását, illetve a “zsidó” újságlapok és médiumok szétverését. Lassan, de biztosan titkos/fél titkos társaságok alakultak ki, köztük a legnagyobb befolyással bíró “Ébredő Magyarok Egyesülete”, akik az 1919. november 30-ai nagygyűlése a zsidókérdés „kontinentális megoldását” hirdette, ezen kívül valamennyi állam valamennyi zsidójának kitelepítését követelte.

Hasonló módon szélsőséges javaslatokat fogalmazott meg a Kettőskereszt Vérszövetség és az “Etelközi Szövetség” (EX) is. A volt katonákat a – nem kevésbé befolyásos – “Magyar Országos Véderő Egylet” (MOVE) tömörítette a későbbi miniszterelnök, Gömbös Gyula vezetésével. Ezek a radikális szervezetek 1919-1920-ban majdhogynem katonai diktatúrát teremtettek a fővárosban: fényes nappal támadtak „zsidó” kávéházakra, szabadkőművesnek, zsidónak, esetleg zsidóbérencnek nyilvánított lapok szerkesztőségeit verték szét. Mivel a bírák között is sokan voltak az ÉME (Ébredő Magyarok Egyesülete) tagok, valamint szimpatizánsai, az antiszemita atrocitások okán vádlottak padjára kerülő „ébredők” jellemzően szabadon sétáltak ki a tárgyalóteremből.

Ezek a szervezetek nem egyszerűen a politikai folyamatok befolyásolására és ellenőrzésére törekedtek. Feladatuk az volt, hogy elveiket naponta érvényesítsék az utcán, a kávézókban, az egyetemeken és minden nyilvános helyen. Mégis a legfontosabb küldetésük a magyar “nemzeti eszme” védelme és támogatása volt, ami a gyakorlatban nem csak egymás támogatását, hanem a magyar zsidóság kirekesztését és elnyomását is jelentette az élet szinte minden területén.

Az egyetemi életben például a numerus nullus bevezetését követelték, és fizikailag is megakadályozták, hogy a zsidó diákok részt vegyenek az egyetemi órákon. A tiszti különítmény tagjai (akik az ÉME tagjai is lehettek) sok esetben a közutakon és a kávézókban sértegették az embereket a külsejük miatt. Mind közül különösen súlyos volt a két úgynevezett klubkávéházi incidens. Az ügyben érintett volt az akkori budapesti rendőrfőkapitány, és a nyomozás nem csak az elkövetőket azonosította, hanem azt is megállapította, hogy mindannyian az ÉME tagjai voltak. Hangsúlyozni kell, hogy az ügyben ezzel egy időben nyomozott az Országos Rendőrség és a Honvédelmi Minisztérium (Hírszerző) Főosztálya is. Utóbbi pedig mindent megtett, hogy ne derüljön ki az igazság…