Buenos Aires, Argentina – 28 esztendő eredménytelenül


Figyelmeztetlek benneteket, hogy ez nem lesz egy kellemes olvasmány, bár kérlek tartsatok velem, mert sejtésem szerint sokan vagytok úgy, mint én, hogy korábban semmit sem hallottatok még az alábbi eseményekről.

Tegnap egy Instagram story-ban láttam egy rövid megemlékező posztot, igyekeztem is kicsit utána olvasni az eseményeknek. Nagyon sok anyag érhető el a neten, sőt még dokumentumfilmek is készültek az eseményekről.

Amit olvastam az letaglózott. Ezek hatására a későbbiekben még szeretnék egy posztot szentelni az argentin zsidók történetének.

1992. március 17-én helyi idő szerint 14:42-kor egy öngyilkos merénylő által vezetett, robbanóanyaggal megrakott kisteherautó az izraeli nagykövetség bejáratának hajtott, és felrobbant. Az izraeli nagykövetség, egy katolikus templom és egy közeli iskolaépület rombadőlt. Négy izraeli halt meg, de az áldozatok többsége argentin civil volt, sajnos sokan közülük gyerekek.
A robbanásnak 29 halálos áldozata volt, 242-en pedig megsebesültek. 1994-ig ez volt Argentína leghalálosabb terrortámadása, és mindmáig a leghalálosabb izraeli diplomáciai képviselet elleni támadás.

És amire ma emlékezünk: 1994. július 18-án, Latin-Amerika legnagyobb zsidó közösségének, Buenos Aires sűrűn beépített negyedében található közösségi központjába, az AMIA-ba (Asociación Mutual Israelita Argentina), egy bombával telepakolt furgonnal hajtott bele egy öngyilkos merénylő.

A terrortámadásban aznap 85 embert gyilkoltak meg, és több mint 300 sérültet hagytak hátra.

Innen indul a szövevényes, és megdöbbentő események sorozata, ami mind a mai napig nem zárult le.

Az AMIA-robbantást követő elmúlt 28 évben lefolytatott, mind a mai napig gyakorlatilag eredménytelen nyomozásokat, az eltussolás és korrupció jellemezte.

A „helyi kapcsolat” minden gyanúsítottját, köztük a Buenos Aires-i tartományi rendőrség számos tagját 2004 szeptemberében „ártatlannak” találták. 2005 augusztusában az ügyet irányító szövetségi bírót „súlyos szabálytalanságok” vádjával felmentették és eltávolították posztjáról.

2006. október 25-én Alberto Nisman és Marcelo Martínez Burgos argentin ügyészek hivatalosan is megvádolták az iráni kormányt és a Hezbollah-ot a merénylet végrehajtásával. 2006-ban az argentín Kormány úgy döntött, hogy felfüggeszti az Iránnal kötött nukleáris technológiaátadási szerződését.

Persze végül ezt sem történt meg.

2015-ben Alberto Nisman ügyész egy 300! oldalas dokumentumot nyújtott be, amelyben azzal vádolta Cristina Fernández de Kirchner volt argentin elnököt, hogy pozíciójával visszaélve eltussolta Irán szerepét a robbantásban. Továbbá állítólag Hugo Chávez venezuelai és Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök 2007-ben találkozott, hogy megvitassák Kirchner argentin kormányának történő kifizetéseket annak érdekében, hogy Irán argentin nukleáris technológiához juthasson, illetve, hogy Argentína gabonát cserélhessen iráni olajra.

Nisman a nyomozati eredményekre tekintettel tanúvallomást akart tenni a volt elnök, és körei ellen.

Ezt a pillanatot már a zsidó származású ügyész nem érhette meg, mert órákkal azelőtt gyilkolták meg, hogy tanúskodnia kellett volna. Mégis volt olyan hatóság, amelyik öngyilkosságot feltételezett.

Az ügyész halála a Buenos Aires-i szövetségi bíróság szerint „közvetlen következménye” volt a Kirchner elleni vádaknak.

2015 márciusában a Kirchner kormány egész oldalas hirdetést jelentetett meg országos újságokban, amelyben azzal vádolta a néhai Alberto Nisman ügyészt, hogy megpróbálta destabilizálni az országot. Emellett Cristina Fernández de Kirchner elnök egy beszédében ráadásul azzal vádolta meg Izraelt, hogy ő a felelős az 1992-es, az argentínai izraeli nagykövetség elleni robbantásért. Ez a vád arra az elképesztő állítására épült, hogy Izrael csak az AMIA elleni robbantás miatt követelt igazságszolgáltatást, de a nagykövetség elleni támadás miatt nem.

2017-ben egy argentin bíró hazaárulással vádolta meg a volt elnököt, Kirchnert, és felszólította az argentin szenátust, hogy engedélyezze a letartóztatását és bírósági tárgyalását a zsidó közösségi központ elleni támadásban való iráni részvétel eltussolása, és hatalommal való visszaélés vádjával. 2018-ban az igazságügyi hatóságok bejelentették, hogy Kirchner volt elnöknő bíróság elé áll tizenegy másik volt tisztségviselőjével együtt.

Fordulat?
Mindezek dacára 2021. októberében egy argentin szövetségi bíróság egyhangúlag jogilag semmisnek nyilvánította az akkori elnök, ma alelnök Kirchner elleni eljárást. Az argentín hatóságok a mai napig nem találták meg a két robbantásos merénylet felelőseit.

Mindössze annyi történt, hogy 2019-ben Argentína hivatalosan is terrorista szervezetnek nyilvánította a Hezbollahot.

Van kérdés?

Azt azért el kell ismerni, hogy az argentin igazságszolgáltatás 2006-ban megvádolta Iránt azzal, hogy ő állt a támadások mögött, és vádat emelt több magas rangú iráni tisztviselővel, köztük a volt iráni elnökkel szemben. 2007-ben a vádlottak közül többen felkerültek az Interpol vörös körözési listájára, a volt iráni elnök azonban az Interpol furcsa szabályai miatt ez alól mégis mentesült.

Az iráni külügyminisztérium, természetesen, mi másnak, mint „cionista összeesküvésnek” nevezte a vádakat.

A körözési listán szereplő Ahmad Vahidi, akit mind a két merénylet kitervelésével vádolnak, a támadás idején az iráni Forradalmi Gárda Quds Force nevű egységét vezette. Vahidi később a 2009-es iráni kormány alatt védelmi miniszter, majd 2021 augusztusában belügyminiszter lett.

Egy másik szintén körözött gyanúsítottat, Mohszen Rezai-t pedig az iráni gazdasági alelnöki posztra neveztek ki.

Az sem okozhat már különösebb meglepetést, hogy a Hezbollah ügynökét, aki konkrétan végrehajtotta az öngyilkos merényletet, Dél-Libanonban emléktáblával tüntették ki „mártírhaláláért”, ráadásul mindezt pont 1994. július 18-án, épp a merénylet napján.

Vajon mikor készülhetett a tábla?

Carlos Menem volt argentín elnököt is meggyanúsította egy szövetségi bíró, hogy 10 millió dollárt fogadott el Teherántól a nyomozás megakadályozásáért.

Most már talán ez sem lesz annyira meglepő, de ezt a volt elnököt is felmentették a vádak alól.

Az elnökkel szemben eljáró szövetségi bírót is felmentették, csak azt már a tisztségéből.

A terrortámadásokra reagálva, a Peronista Győzelmi Front (FpV) akkori szenátora, a 2019-es elnökválasztáson azt mondta, hogy „igazi argentinokat és zsidó argentinokat” öltek meg, ami kiválóan tükrözi a zsidókhoz való hozzáállást.

2005-ben Jorge Mario Bergoglio a katolikus Egyház bíborosa – akit ma Ferenc Pápaként ismerünk – volt az első közéleti személyiség, aki aláírta az AMIA-robbantás ügyében az igazságszolgáltatásért indított petíciót. Ő volt az egyik aláírója a „85 áldozat, 85 aláírás” című dokumentumnak a robbantás 11. évfordulója alkalmából.

Az 1992. március 17-én, huszonkilenc, és az 1994. július 18-án, nyolcvanöt halálos áldozatot és több száz sebesültet követelő terrortámadások elkövetői, és azok segítői máig szabadon járnak.

VÉLODROME D’HIVER

Most 80 esztendeje, hogy 1942. július 16-17-én Párizsban, a Vélodrome d’Hiver-ban  („Vél d’Hiv”-ban) a  francia zsidók legnagyobb számban történt deportálására került sor.

Miután a francia Harmadik Köztársaság 1940 júniusában megadta magát a német csapatoknak, a Köztársaság helyébe lépő a Vichy-kormány aktívan együttműködött a nácikkal. Segítette a zsidók deportálását, de nemcsak a németek által megszállt északi zónában, hanem Franciaország déli, akkor még szabad zónájában is. Az első, több mint 1000 zsidóból álló transzport 1942. március 27-én indult Compiègne-ből Auschwitzba. 1942. május 29-én a német hatóságok rendeletet adtak ki – amely június 7-én lépett hatályba -, hogy a megszállt Franciaországban a zsidók viseljék a sárga csillagot.

A Vichy-kormány hatékony támogatásával a francia rendőrség 1942 nyarán a megszállt és a nem megszállt franciaországi övezetekben razziákat hajtottak végre a zsidók ellen. A Vél d’Hiv része volt a „tavaszi szél hadművelet” fedőnevű, 1942 tavaszán és nyarán országszerte végrehajtott razziák sorozatának.

A látszat kedvéért először úgy tűnt, hogy csak a külföldi és hontalan zsidókra összpontosítanak, így kezdetben megkímélték a francia zsidó lakosságot a deportálástól.

A párizsi városi rendőrség igazgatója három nappal az esemény előtt pontos elvárásokat küldött a rendőrprefektúrának a razziákra vonatkozóan. A razziára eredetileg július 13-15. között került volna sor, ami a francia nemzeti ünnep, a Bastille-napra esett volna.

Azonban a  francia nemzeti önérzet sértetlensége, és az esetleges helyi zavargások elkerülése érdekében a náci tisztviselők megengedték a francia hatóságoknak, hogy július 16-17-re halasszák az akciót.

A cél az volt, hogy a francia rendőrség 28 000 külföldi és hontalan zsidót gyűjtsön össze Párizs körzetében. A „kényes eseteket”, mint például a brit vagy amerikai zsidókat, ki kellett volna hagyniuk.

Bár a német hatóságok eredetileg beleegyeztek abba, hogy a 16 éven aluli gyermekek mentesüljenek,  a francia miniszterelnök „humanitárius” okokból azt javasolta, hogy a gyermekeket a szüleikkel együtt tartóztassák le.

Párizsban négyezer gyermek volt a letartóztatottak között.

Július 16-án a kora reggeli órákban a francia rendőrség több ezer férfit, nőt és gyermeket gyűjtött össze Párizs-szerte. A nap végére a rendőrség 2573 férfit, 5165 nőt és 3625 gyermeket vitt el otthonról.

A razzia másnap is folytatódott.

Az összegyűjtöttek közül körülbelül 6000-et azonnal a Párizs északi külvárosában lévő Drancyba szállítottak. Drancy ekkor a Franciaországból deportált zsidók tranzittábora volt. A többi letartóztatottat a Vélodrome d’Hiver (téli kerékpáros pálya) fedett sportcsarnokban tartották fogva Párizs tizenötödik kerületében.

A franciáknak nem sok illúziójuk lehetett azzal kapcsolatban, hogy a „Vél d’Hiv” alkalmatlan egy ilyen nagy létszámú csoport határozatlan ideig történő fogvatartására.

A Párizs környéki zsidók összegyűjtését követően, mintegy 7000 zsidót, köztük közel 4000 gyermeket zsúfoltak össze a sportcsarnokban. Alig volt hely a fekvésre, és a bebörtönzött zsidóknak szörnyű körülményekkel kellett szembenézniük. Se élelem, se víz, se tisztálkodási lehetőségek. Az aréna üvegplafonja nappal hozzájárult a fullasztó körülményekhez, mivel a szökések megakadályozására minden szellőzőt lezártak.

Öt nap elteltével a Vél d’Hivben bebörtönzött zsidókat más, Párizson kívüli tranzittáborokba szállították. Drancyban, Pithiviers-ben és Beaune-la-Rolande-ban a francia rendőrség őrizte a férfiakat, nőket és gyerekeket a koncentrációs táborokba való szállításukig. Július végén a megmaradt felnőtteket elválasztották gyermekeiktől, és Auschwitzba deportálták őket. Több mint 3000 internált gyermek maradt szülők nélkül, mígnem később őket is Auschwitzba deportálták idegen felnőttek között.

A német hatóságok 1944 augusztusáig folytatták a zsidók deportálását, összesen mintegy 77 000 francia zsidót hurcoltak el koncentrációs táborokba, ahol – többségükre Auschwitzban – a biztos halál várt rájuk.

A zsidók Franciaországból való deportálásában való részvétele miatt Pierre Laval, korábbi francia miniszterelnököt a felszabadulás után letartóztatták és bíróság elé állították. Kivégzőosztag lőtte agyon 1945. október 15-én.

A Vél d’Hivben leginkább érintett két magas rangú SS tiszt közül az egyiket, 1945 decemberében amerikaiak tartóztatták le a bajorországban, ahol őrizetben öngyilkos lett. A másikat egy brit bíróság 21 év börtönre ítélt egy másik bűncselekmény miatt, 1954-ben azonban egy francia bíróság halálra ítélte. Az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták, de 1962 novemberében Charles de Gaulle francia elnök utasítására mégis szabadon engedték.

1995. július 16-án, a Vél d’Hiv-i razzia ötvenharmadik évfordulóján Jacques Chirac francia elnök elismerte az állam és a rendőrség szerepét a zsidók és a német megszállás más áldozatainak üldözésében. „Franciaország – mondta Chirac -, a felvilágosodás és az emberi jogok országa, a vendégszeretet és a menedékjog országa. Franciaország azonban azon a napon helyrehozhatatlan tettet követett el. Nem tartotta be a szavát, és kiszolgáltatta a védelme alatt állókat a hóhéraiknak”.

Forrás: Holocaust Encyclopedia