A Dreyfus-per, 1894-ben kezdődő és 1906-ig tartó politikai válság Franciaországban a Harmadik Köztársaság idején. A vita középpontjában Alfred Dreyfus százados bűnösségének vagy ártatlanságának kérdése állt, akit 1894 decemberében hazaárulásért ítéltek el, mert állítólag katonai titkokat adott el a németeknek.

A közvélemény eleinte támogatta az elítélést; hajlandó volt hinni Dreyfus bűnösségében, aki zsidó volt. Az ügy körüli korai publicitás nagy részét antiszemita csoportok (különösen az Édouard Drumont által szerkesztett La Libre Parole című újság) adták, akik számára Dreyfus a francia zsidók állítólagos hűtlenségét szimbolizálta.

Alfred Dreyfust 1895. Január 2-án hivatalosan is megfosztották rangjától, majd az Ördög Szigetére száműzték ahol több mint négy évig sínylődött.

Az ítélet megváltoztatására irányuló törekvések eleinte a Dreyfus család tagjaira korlátozódtak, de ahogy 1896-tól egy másik francia tiszt, Ferdinand Walsin-Esterhazy bűnösségére utaló bizonyítékok kerültek napvilágra, a Dreyfus-párti oldal lassan egyre több támogatót szerzett (köztük Joseph Reinach és Georges Clemenceau újságírókat – a későbbi első világháborús miniszterelnök -, valamint Auguste Scheurer-Kestner szenátort).

Az Esterhazy elleni vádak hadbíróság elé kerültek, amely felmentette őt a hazaárulás vádja alól (1898 januárjában). Az ítélet elleni tiltakozásul Émile Zola regényíró levelet írt „J’accuse” címmel, amelyet Clemenceau L’Aurore című újságjában tett közzé. Ebben támadta a hadsereget, amiért eltussolta Dreyfus téves elítélését, amiért Zolát rágalmazásért bűnösnek találták.

A Dreyfus-párti újságírók tábora Herzl Tivadart is bevonzotta, aki egy évvel a per után, 1896-ban megírta a Der Judenstaat című művét melyben lefekteti a politikai cionizmus alapköveit.